1925. január 29-én született ifj. Kemény Henrik az egyetlen Kossuth-díjas magyar bábművész, érdemes és kiváló művész a Vitéz László játék halhatatlan lelke.

A Korngut család leszármazottjaként évszázados bábjátékos hagyományt tartott életben. Generációk ismerték az 1900-as évek elejétől Vitéz Lászlót, mint az európai vásári bábjáték-hősök nagy családjának egyikét. Az 1930-as években, fő figurájuk neve hivatalosan a Paprika Jancsi lett, mivel az állami szervek nem nézték jó szemmel a kisemberek számára szóló rendszerkritikus, szókimondó előadásokat. 1945-ben Kemény Henrik édesapja munkaszolgálat közben eltűnt, így fia vette át a magánbábszínházat.  A Népligetben volt “bódét” 1953-ban államosították, de nem bontották le, sőt, alapítványi támogatással felújították, 1982-ben védetté – kultúrtörténeti emlékké – nyilvánítottak. Azután az épületben újabb előadás nem volt. Sajnálatos módon a faszerkezetű épület 2011. október 3-a éjjelén porig égett.

Az ifjabb Kemény Henrik öccsével, Mátyással a család mutatványos bódéjában nőtt fel. 1950-ben Állami Bábszínház tagja lett, ahova Bod László, az akkori igazgató hívta be bábtechnikusnak. Amikor a népligeti vurstlit 1953-ban felszámolták, Kemény Henriket is „államosították”, ettől kezdve az Állami Bábszínházban lépett fel. Az ő nevéhez fűződik 1955-ben az első vidéki bábszínház megalapítása Győrött.

Két évtized alatt számos bábot tervezett. Hakapeszi Makit, Furfangos Frigyest és társait a Zseb TV műsorában láthattuk. Vitéz László és a többiek címmel négy története vált széles körben hozzáférhetővé ( Az elátkozott malom, Az elásott kincs, A csodaláda, Itt nem szabad énekelni) a MTVA gondozásában megjelent DVD-nek köszönhetően. Végül visszatért a vándorbábozáshoz, egy Trabanttal járta az országot.

A Jó és a Gonosz szimbolikus küzdelmét sajátos humorral és a kisgyermekek számára is élvezhető módon ábrázoló Kemény Henrik 2011. októberétől nincs közöttünk, ezév elején lenne 95 esztendős.

2020.

MBE

Hagyományosan évente megtartjuk – és ez most is így volt – azoknak a pedagógusoknak a találkozóját, akik amatőr bábosként, tanítványaik számára bábelőadásokat hoznak létre.

Mára úgy alakult, hogy ez a attitűd és vele a munkálkodás is jószerivel az óvodába szorult vissza. Az előbbi mondat annyit jelent, hogy ma már csak az óvodában dolgozók tudnak olyan alkalmat, időpontot kitalálni, amikor a gyerekek kisebb nagyobb csoportjai, – itt-ott elvétve osztályok – valamilyen okkal összegyülekeznek egy olyan eseményre, ahol a bábjátékos előadás az egyik fénypont. Ennek az okait meg lehetne keresni, le is lehetne írni, csak vélhetően nincsen, aki elolvasná és a tartalmához illeszkedően komoly rettegéssel fogadná.

2019. november 30-án, Kecskeméten a NJE Pedagógia Kara adott helyt az egésznapos tanácskozásnak, ami három részre tagolódott. A regisztrációt követően előadásokat hallgatott meg a közönség. Ezek a referátumok különböző irányból, de ugyanarra a pontra mutattak rá: ma is milyen fontos, illetve fontos lenne ennek a műfajnak (bábjáték) módszertani és nevelési célzatú alkalmazása a közoktatás, köznevelés – a közösségfejlesztés, a társadalmiasítás területén.

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →

Ped BábjTal_műsor.doc_végleges

Tisztelt Cím!

4 x 21

Vannak állandósult szókapcsolatok, amelyek a kivág igét tartalmazzák ….. először minden bizonnyal “a kivágja a huszonegyet” szólás jut az eszünkbe.  Aztán sorakoznának a többiek, amelyek már jobban inkább a ’kidob’ jelentést hordozzák. A sportnyelvben gyakran használatos a “kivágja a rezet” arra a helyzetre, amikor a verseny végül mégis jól végződik valaki, vagy valakik számára. Ez is a régi kocka- vagy kártyajátékok világából származik: ki kellett tenni az asztalra a tétként szolgáló pénzt vagy értéktárgyat (rézpénz , aranypénz – a vas pedig a vaspénzre utal … “nincs egy vasam sem”!).A lényeg abban van, hogy valaki a tőle telhető legjobbat teljesíti, kitesz magáért…. stb.

De, hogy négyszer is!Van egy tagunk, aki 2015 óta már négyszer is kivágta/ kivágja a huszonegyet – havonta ezer HUF befizetésével jóval meghaladta az évi tagdíj összeget…., ami októberben is megérkezett.

Ábel, köszönöm, köszönjük.

Reméljük, hogy egy fecske is tud nyarat csinálni. Ránk férne.

Jelszó: donáció….

szentirmai

Ha Laci Bácsit szentté avatnák, az Úr Alázatos Barkácsa lenne a neve.

Attribútumai pedig: kis kalapács, zajtalan fúró, arany lombfűrész, s egy gyémántkereszten függő imádkozó bábú lennének.

Mert itt közöttünk a piarista Vízvári Laci Bácsi az Úr állandó imitátora volt.

Állandóan teremtett.

Nem szóval, mint az Úr, hanem a két dolgos kezével.

Ó Istenem; hány karakteres báb viseli vésőinek nyomát, és hány marionett formázza örökös függőségünket ragyogó, csak az ő keze által kibogozható zsinórjaival.

Abban is különbözött a Teremtőtől, hogy ő a hetedik napon is dolgozott, s ezt a Fennenvaló nem engedetlenségnek vette, hanem mosolygó beleegyezéssel eltűrte.

Tipikus tanító volt, mint rendje többi tagjai – és cserkész, aki egyszerre búr és angol.

Mert békességre, emberségre, a teremtett világ, s az abban munkálkodó, tovább teremtő ember tiszteletére – de mindenek fölött, az érettünk kereszt-halált szenvedett isteni Fiú áldozatának hálás elfogadására tanított.

Ha az ő elvei szerint élt volna a világ, most nem kellene klímaváltozástól rettegnünk, mert minden fa és virág nevét és tiszteletét tanította nekünk. Úgy, hogy nem volt benne semmi ájtatosság – mert maga volt az élő áhítat.

Ezért tisztelte a száraz fát, a foszladozó rongyot, mert egy új, más minőségű élet lehetőségét látta bennük.

Tisztelte a mozgást, mert abban az élet megnyilvánulását látta.

Ötvenhatban azért tudott elutasító is lenni.

No nem az áldozatként itt lődörgő, ólmot okádó idegen katonákat gyűlölte, hanem a rendszert, mely becsapta őket és minket is.

Mindazonáltal hitt az újra felkelő Napban; a Hajnalban, mely minden ember életének horizontján megjelenik – és az Isten ajándékainak rendje szerint, naponta.

Ezért adták annak a piarista gimnázium hátsó traktusában működő kis elszánt csoportnak Koós Ivánnal és Balogh Beátrix-szal az AURÓRA nevet.

Sokat tanultunk tőle, s hozzánk hajoló munkatársaitól.

Rövid jelenlétük az életünkben egy egyetemmel, s egy zarándokúttal felért.

Mások lettünk – és remélem, mások is maradunk.